Van az úgy az emberrel-nem csak velem!- hogy nagyképűség nélkül ki tudja jelenteni, hogy valamit tud. Az élet legszebb csavarjai azok a pillanatok, mikor az ilyen kijelentéseket kell saját magunknak megcáfolni, rádöbbenni, hogy nem, nem tudom, összébb gombolni a mellényt, megigazítani a gallért, elkullogni a leghátsó sorba, megfogni a plajbászt, meg a palatáblát és kezdeni elölről, hogy itt a hasa, oda kerekítem, onnan egyenes a vonal....


Induljunk a kályhától. Végigdolgoztuk a hetet becsülettel mindhárman, plusz volt egy extra stressz a szállás miatt, végül úgy döntöttünk, kibírjuk azt az egy óra utat kétszer egy nap. Tehát mindenki kellőképp lefáradva ült be a kocsiba szombat reggel nyolkor, hogy meginduljunk Bayern-ba. Megérkezés a két héttel ezelőtti edzésről már ismerős parkolóba, csak egy nagy rajt-cél állvány zavarta a kilátást...meg egy tonna autó, az első sétámon a hm...folyó ügyek irodája előtt egyből Anneke Berteen-el és Michal Prokop-al álltam sorba a lehetőségért...le kellett esnie a tantusznak, hogy itt verseny van. Átvettük a rajtszámot, tisztába kerültünk a rajtidőkkel, átvedlettünk, leszedtük a vasakat a tetőről, aztán ami ezután jött, az a Tények és tévhitek című brazil szappanopera A megvilágosodás című epizódját idézte. Ugyebár Amateur Men kategóriába neveztünk. ( Előző este böngésztem a nevezéseket, amatőrben több gyári versenyző volt, mint Pro-ban....) Ez -eddigi fogalmaink szerint- egy rövidebb versenytávot jelentett, 3-4 gyorsaságit maximum, de csak nem láttuk a térképen, hogy melyik négyet is kell akkor letréningeznünk nekünk, tojáshéjjas hátsóval. Óvatosan kérdeztük a melletünk pakolászó, szintén háromtagú, szintén töksüket amatőrnek kinéző német osztagot, hogy nekik mi a meglátásuk. Mondták, hogy teljes táv van, csak akkor kurtítanak nekünk, ha nagyon botrány az idő, illetve ha túl sok a szintemelkedés. Itt 24 kilométerre volt 1300 szint. Nem tudom mi akkor a túl sok, 10km-en 1500, vagy hogy? Na mindegy, gondoltuk bicajozni jöttünk, akkor gyerünk, szombaton szabad volt a felvonóhasználat-saját zsebből persze- ennek ellenére letekertük a távot lift nélkül.

Voltak még etapon is döbbenetes részek, a negyedik gyors rajtjába például egy konrét kőfolyón kellett levinni vállon a bringát, az ötös gyors is egy ilyenbe torkollott, fotocella, aztán satu, mert jöttek a tévényi kövek, 20% lejtőn. Az etapokon váltogatták egymást a szinte vízszintes, legelésző tehenekkel övezett festői völgyekben kígyózó erdőgazdasági utak, mentünk aszfalton, forgalomban is jócskán, meg persze volt rendes igazi kistányéros/tolós dózerút is jókedvvel, bőséggel. Az utolsó gyorsaságihoz vezető etap volt a legdurvább, a négyes gyors céljától az ötös rajtjáig 500 méter szintkülönbség volt valami nagyon kevés kilométerre, tényleg végig 10% és afeletti meredekségre gondoljatok, versenynapon tűző napsütéssel a hófehér kőporon...kicsit izzadtunk, na. A nap végére köszöntük nem kértünk volna többet, de nem volt ilyen opció, jött még az egyenkénti indításos nézőcsalogató, a prológ. Intermezzóként Peti bicaját gyorsan fixre húzgáltam rajtja előtt tíz perccel, valószínűleg a múlt hétvégi, Marcival közös Garda-tavi kiruccanásuk tett be a Pitchnek, minden csavar laza volt a vázban. Gyors váltóállítás még, aztán siettünk is sorba állni. A bikepark alja egy 4x pálya, persze egynyomosra járva, nem mennek azon négyen sose. Reméltük, nekünk se kell most, hálistennek inkább rajtoltattak 20 másodpercre egyenként, de nem kellett sokan menni egyszerre. Rajtoltunk a tetején, két nagy döntöttkanyar, meg egy kupac nagy ugró után egy kis egérúton kifordultunk a pálya melletti betonra, ami kemény mászás volt, nyereg fel, adjad neki fel a pálya tetejére megint, ahol egy másik nyomon ugyan, de már az aljáig tartott a kanyargás-ugratás, ki a betonos parkolóba, még egy kellemetlen aszfaltos visszafordító kb. 5km/h-val, aztán 10 méter lánceltépés után cél. Gondoltam ez nekem menni fog, hiába voltam hulla a nap végére- este fél hétkor volt rajtom a prológon- hagytam, hogy a versenydrukk eluralkodjon rajtam, gondoltam ezt az egy percet csak kibírom így. Ahogy álltam a rajtban, felharsant az óra visszaszámolója, 10 másodperc, a szívem a fülemben, kinéztem a tömegre alattam, mindenki ordít...régen is ezért csináltam, most 11 év után versenyeztem újra, de a hozzáállás nem változott, lement a függöny, amíg orditotok, én megyek nektek, gyerekek, ahogy a csövön kifér! Fantasztikus érzés volt!
Sikerült is túlontúl behergelnem magam, vagy kicsi volt a cső, nem fért rajta ki, amit mutatni akartam, ahol ugyanis az aszfaltra kellett volna menni, ott én fának mentem. Rézsűn kellett enyhén jobbra kimenni a pályáról egy árkon át, végig álltak a szalag mellett, én eresztettem nagyvonalúan, gondoltam maradjon lendület az árokátkeléshez, már épp gondolkoztam, hol kéne visszagangolni a mászáshoz, még itt, amikor gurul a gép, mikor csak nézem, hogy futnak a népek el a szalagtól, nekem kábé egyszerre esett le a tantusz, hogy sok lesz, meg a bicaj eleje az ívről, csatt a fiatal fenyőbe. Megöleltem, kicsatoltam, kiakasztottam a gatyám a nyeregből, jó magyar kocsisokat megszégyenítően sorolni kezdtem a litániát, kirángattam magam az árokból erre mindenki ordított bele az arcomba, tényleg emlékszem egy fejre, amin akkora erek voltak az üvöltéstől, mint egy-egy koktélos szívószál! Nosza sprint, felugrás a bicajra, nyereg fel, padlógáz! Felment a kis mászás idegből, utolsó előtti fokozatig leváltottam (vájtfülűeknek 32-13), már épp kezdett az is kiforogni, mikor fordulni kellett. Sokan álltak ott, ahol a flaszterről visszamentünk a pályára, egy angol hangot hallottam amint a sprintemet méltatta, de lehet csak egy átsült steaket kért...Well done! aszongya...nos én nem voltam ilyen elégedett, főleg hogy egy ilyen jó 5-7 másodperces szarvashibával is csak valami két tizeddel vert meg Marci. A kis fenyő nélkül jobban tetszett volna, meg is ígértem neki négyszemközt, hogy ha megint Samerbergbe jövünk, kivágom deszkának a picsába. Marci is, Peti is a hullafáradságra való tekintettel elmondásuk szerint biztonságit jött, Peti előttem ment, nem láttam belőle semmit, Marcit viszont az utolsó pár ugrón láttam ilyen jó leszorítósan átrepülni...biztonsági, mi? A prológgal véget ért a nap nekünk, én egy jó fél órán át még ismétlés jelleggel felsoroltam az összes litániát, amit magyar kocsis mondani tudhat, aztán volt egy tésztaparti, oda elrángattak a többiek, kaptam enni, meg sört is, legalább addig se üvöltve káromkodtam beszéltem. Nem vártuk meg a végét, uzsgyi volt haza, a kocsiban azért még nem akart bealudni senki, ment az eszmecsere, de otthon nem kellett mese, meg langyos tej, hogy aludni bírjunk. Másnap reggel nyolcra jöttek értem a legények, immár hölgykoszorúban utaztunk, velünk tartott Marci barátnéja, Judit, illetve eljött lelkesedéséről biztosítani Idus is. Gyors parkolóhely keresés, reggeli folyó és fix ügyek bonyolítása a természet lágy ölén-klotyó egy volt a közelben, az úgy nézett ki, mint a bivajbasznádi vasútállomásé a pénteki csúcs után...egyes a rendezőnek! Öltözés, lányok eligazitása, akikhez közben csatlakozott Tamás is, Bad Reichenhall-i barátunk. Peti még elkezdte húzgálni a csavarokat, váltó oké, váltópapucs csavar feje azonban egy katonás reccsel az imbusz végén maradt...Itt kicsit veszélybe került az indulás, de hálistennek a samerbergi egy Specialized szponzorált bikepark, a csávó pult alól adta a kért alkatrészt azonnal, én gyorsan felcsaptam a helyére, beállítottam kint a fűben, aztán rohantunk rajtolni. 10 fős csoportokban, 5 perces időeltolással rajtolt a mezőny, Prokopék 8:30-kor mentek, nekünk fél 11 tája jutott, nem is volt baj...Így is nyugodtan mondhatom minhármunk nevében, hogy az előző napi tréning és prológ után hullafáradtan rajtoltunk vasárnap és ez rá is nyomta a bélyeget az egész napra, mindenkinek. Kaptunk matricát a kerékre, nehogy cserélgessünk(szabály tiltja!), egy időtervet a felsőcsőre, hogy mikor hol kéne elrajtolni terv szerint, egyértelmű utasítást, miszerint csak a második szakaszhoz használhatunk felvonót egyszer,  még poénkodott a szpíker-aki mellesleg a sorozat főszervezője is egyben- az MundM Bikeshopos mezemen, megvolt a közös ismerős egyből, köszöntött minket, lévén mi voltunk az első magyar nevezők a sorozat életében, aztán 10:37-kor utunkra engedett. Hogy a gyorsasági szakaszok milyenek voltak, azt harmadolva mondjuk el, a fiúk szót kértek ugyanis, így mindenki teljesebb képet kap, merre is jártunk. Zárójelben a versenyben teljesített időket láthatjátok.

1. gyors

Peti: (6:47:96)
A bikepark tetejétől nem messze volt a rajt. Feltekertünk, hogy egy kicsit bemelegedjünk. :D  Durva köves, az otthoni sárga mínuszhoz hasonló, szalagozással tarkított első rész. Féktáv, balos,jobbos gyökeres csiki-csuki, majd kicsapódás a dózerútra. 200 méter enyhe emelkedő, rövid laposabb rész, bikepark - szerencsére - csak ötven méter erejéig. Single track, gyökerek, letörés, kis urgás a park egyik döntött kanyarjába érkezve. A versenyen itt előzött meg a mögöttem induló. Tehát kapásból kaptam fél percet. Tovább a park alsóbb szakaszán, kis ugró, dupla, tempós, balos, jobbos, féktáv, majd egy szinte teljesen új egynyomos rész. Pici döntött kanyarokkal, jó nagy gyökerekkel és kövekkel. Itt estem is egyet a vasárnap a versenyen. Persze a patent nem oldott ki, bicaj a bal lábamon, jobb lában becsatolva. Szenvedés,... Tovább a parkban, szimpla, dupla ki az aszfaltra, ugrók kicsi, nagy, még nagyobb. Van még mit gyakorolni. Mező, két dupla, north shore single track és azt hiszem itt volt a vége.

Marci: (5:39:91)
Egy tipikus enduro-versenyre való bemelegítés. Kis technikás csikicsuki, nagy lapos tekerős, meg a második felében döntöttkanyaros, bikeparkos, egy-két ugróval. Személy szerint pulzusbeállításra tökéletesnek tartom.

Áron: (5:46:57)
Elejétől végéig:tökegyenes dózerúton kijelölt szlalompálya, az alján egy pattintós derékszög, aztán durva gyökeres átküldős, itt a versenyen lepattogott az eleje az ívről, nekicsattantam egy fának(megint!!), leszállás, anyázás...maradt benne vagy 15sec... Majd jött a sprint, nyereg fel! Hullámok is voltak benne, csak arra koncentráltam, hogy nehogy visszaváltsak, a vége ellaposodott, ott megvolt a nagytempó, aztán be a bikepark egy szakaszára, szörnyen kinéző, de annál egyszerűbb gyökértenger,onnantól megint a bikepark viszonylag ismert része, a kis döntöttkanyaros új rész, még egy sprint egy laposon, aztán teljesen feleslegesen menni kellett a dirtpálya bazinagy asztalos ugróin is...megint sprint aztán egy kis gyökér-northshore- bikepark, aszfaltra kitottyanás, csőgázon sprint fel a 4x rajtjáig (50m), és a 4x pálya egybe, alján a fotocella. Nekem beállt a pulzusom....fix 200ra...

2. gyors

Peti: (2:04:18)
A pályabejáráson ilyen volt: visszafordítóba rajtoltunk, köves, meredek dózerút, megint szlalomra szalagozva, felcsapások, majd patakmeder. Babafej nagyságu, fix és gördülő kövek vegyesen, kőtenger. Na most merre menjek? Árok, eltűnik a bicaj alólam, perec, leverem a sípcsontom. Nem adta ki. Feláll, bringa kiszed. Hátranézek Áron defektet kapott. Visszasétál. Ámulás, mások, hogy mennek,... Defekt kész. Indulás más line-on. 200 méter és vége is a szakasznak. Rövid volt, de velős.

Marci:(1:49:05)
Rövid, technikás, az alján rengeteg kővel, kispataknyi vízzel mindenhol.

Áron: (1:58:58)
Peti leírta már a pályát, nem teszem meg megint. Rengeteg volt a kő az alján, tényleg nem láttad, melyik mozog, melyik nem, itt döbbentem rá, hogy DH gumival kellett volna indulni. Az amúgy száraz, poros pályán itt tökig eláztunk a 200 méter patakbamenés miatt.... Míg a defektet szereltem, tényleg úgy küldte ott át pár pro...biztos kapnak új kereket minden versenyre, felnikopogástól zengett az erdő. A versenyen itt is elkövettem egy 10 másodperces hibát (azon túl, hogy végig a defekttől rettegve mentem, tehát közel sem padlón) a céltól 10 méterre ugyanis egy nyolcvan centis árokba torkollott a nyom amit választottam. A beíróban a csaj már felírta a rajtszámomat, mikor én még azzal szenvedtem, hogy a bicajról leszállva kijussak valahogy a "kanyonból", aztán be a célba. Mit ne mondjak, kaptam egy közepes epilepsziás rohamot, nem nagyon lehetett beszélni velem...

3.gyors

Peti: (1:23:06)
Az etap ultrameredek dózerút. A versenyen elől nagy, hátul tolom. Rajt után murván visszafordító, be a fák közé. Lapos gyökeres, a korábbi tolás ellenére itt kezdett visszatérni az erőm. Irtás. Rézsű gyökerek, drop, nagy jobbos-balos, a lehetséges levágást leszalagozták a versenyre. Sokat időt amúgy sem tudtam volna nyerni. Nem ezen múlt a dobogó :D. Át a pallón és a hídon, ülés fel és 150 méter sprint a célig. Kifulladás. Bukócsere - ismét - irány a következő szakasz. Tetszett a szűk, játékos, laposabb rész.

Marci: (1:16:04)
A másik rövid szekció, hasonló az előbbihez, csak itt a csemetésben gyökereken keresztül megy a kis keskeny ösvény, a végén meg vagy 150-170m lapos sprint a füves mezőn.

Áron: (1:18:21)
A rajt utáni, jó 100 fokot visszaforduló kanyart valaki vicces leszórta egy pótkocsi ledarált zizivel, voltak olyan pofára esések tréningen...mindenki becsülettel kiröhögött mindenkit, aztán ugyanúgy lefeküdt. Ezt a szakaszt gyakoroltuk be a legjobban, röhejes rövidsége miatt. Prokop, a verseny összetett győztese 55 másodpercet ment rajta.... Az alján volt egy kulcsfontosságú, majdnem méter magas leugrás/leléptetés, amit egy gyökeres rézsűn rágurulva kellett megközelíteni. Persze versenyen túl gyorsan értem oda, leesett az eleje a rézsű aljába, állóra fékezés, láb letesz, rollerezés, letottyanás a léptetőn...próbáltam kompenzálni a mezőn egy olyan igazi színvinfarktust okozó sprinttel, de a versenyt itt, három ilyen hiba után feladtam lélekben, csak a célbaérkezés érdekelt innentől.

4.gyors

Peti: (4:54:72)
A legjobb etap ehhez a gyorshoz vezetett, kis emelkedő, még egy tolós szakasz, egy kis lejtő. Kifejezetten tetszett a változatossága miatt. Majd meglepődés. Kőtengeren át gyalogos leereszkedés a rajtba! A gyorson katlan, terelések, sok tekerős rész. Felcsapások a fák közé. Hegyes, gömbölyű sziklák, de legalább fixen álltak, nem gurultak ide-oda. Viszonylag gyors és a legtekerősebb szakasz volt.

Marci: (10:21:53....:(((
Hosszú, nyitott, egyenes, kevés technika, kevés kanyar, sok tekerés. Az aljában némi kővel.

Áron: (2:42:14)
Ezt a szakaszt gondoltam személyes kedvencemnek szombat este, sprint egybe az egész, nem is volt meredek rész benne, de figyelni kellett nagyon, sokszor ment fel a széles nyomról a keskenyre, amit 40 táján már észre se veszel, plusz a széles nyom is nagyon tagolt felületű volt, tudni kellett, honnan hova megy az ember, különben könnyen lehetett nagyon elrontani az íveket, irányváltásokat. Jó szokásomhoz híven illetve az előző szalasz után előállt lelkiállapotomnak köszönhetően itt is hibáztam, az első szélesről keskenyre váltás féktávját teljesen kihagytam, egy laza 15 méteres, két blokkolt kerékkel keresztbe csúszás lett belőle, a pár ott állónak nagyon tetszett a bazi nagy porolás, nekem kevésbé, de legalább nem kellett állóra fékeznem, valahogy berollereztem a sikánt, aztán becsat, padló...A szakasz utolsó harmadának elején indultak a hegyes kövek, próbáltam menni csövön meg nem szétütni a kereket egyszerre, erre egyszercsak Marci a pálya szélén, tetőn a bicaja, ordítva bíztat, hogy nyomjam neki, gyerünkgyerünk! Eltörte a Maxle tengelyt hátul, a versenyének sajna itt vége volt, pedig nagyon jól végzett volna. 

5.gyors

Peti: (3:07:05)
Az az alpesi táj a rajtban... A laza köves talajú visszafordító kanyarok jelentettek némi problémát. Némelyik egy-egy letöréssel volt nehezítve. A legtechnikásabb pálya volt. Van még mit gyakorolni a laza köves talajon és a letöréseken, rövid féktávon.

Marci: (-)
Rengeteg felfelé mászás/tolás etapon. A gyorson világkupa-DH sziklakert viszonyok.

Áron: (2:42:14)
Versenyen a négyes céljában még megvártuk Marcit, hogy biztos jól van-e, meg egy fél napos bolyongás után ide talált fel végül kis support csapatunk, ettünk, ittunk valamit, aztán immár kettecskén Petivel nekiveselkedtünk a nagy mászásnak. Én nem akartam kikésni a megadott rajtidőmet, Petya a holtponton egyensúlyozott, egyszer megvártam, aztán egyedül folytattam csimpaszkodást az utolsó rajthoz. A negyedik rajtjában már egy órával előbb el tudtunk rajtolni a megadottnál, az ötödikhez mégis csak 15 perccel a rajtom előtt értem fel. Szürreális volt, negyvenen feküdtek a fűben szanaszét, keresték az utolsó erőmorzsákat, én is kerestem, nem lettek meg. Ez volt az a szakasz, amit én nem tettem volna bele, elég veszélyesnek tartottam, tényleg DH világkupán láttam utoljára ennyire köves, gyökeres, meredek, defektveszélyes sz+rt, csak abban kevesebb volt a kanyar, mint ebben. Ha mentünk volna vagy tizet rajta, akkor marhára le lehetett volna küldeni, de szombaton mire ideértünk, már annyira kivoltunk, hogy senkinek nem jutott eszébe visszatolni megint...Az talán elmondja, hogy annyira koncentráltam a pályabejáráson, hogy nem vettem észre a célt, pedig másfélszer három méteres, fekete molinók közt kellett áthaladni. A versenyen itt mutattam be az abszolút biztonsági menet lexikoni megfelelőjét, az utolsó három kanyarban már ott volt mögöttem a közetkező srác, igaz duplafalas DH gumikon egy freeride bicajjal...Örültem neki, hogy túl vagyok rajta, örültem, hogy célba érkeztem, de cseppet sem voltam elégedett az aznapi teljesítményemmel.

Nos, ezzel talán el is meséltük röviden, milyen is volt vasárnap. Marci abszolút ura volt a helyzetnek, tudta a határokat, nem hibázott-ordas nagyot legalábbis- sehol, elmondása szerint mindenhol egy tartalékolt tempós menetet produkált, neki nagyon összejöhetett volna, de az anyagfáradást nem lehet időzíteni. Ő abszolút tanulásnak fogta fel az egész versenyt, és tessék, ötöst kapott még így is, hogy a technika kibabrált vele. Jó volt látni, hogy velem ellentétben nem kiabált, vagdosott, mint egy flúgos olasz a tizedik ristretto után, mosolygott, örült, hogy itt lehetett. Volt időm az ötöshöz vezető etapon filózni, a konklúzió, hogy van mit tanulnom relatíve újdonsült legjobb barátomtól. 

Petitől, aki már azért régi sületű legjobb barátom, nemkülönben. Az ő hullafáradt állapotában tudom, hogy én nem jöttem volna már fel az ötöshöz. Vasárnap reggel már az első etapon 30-40 méterekkel mögöttünk harcolt az emelkedővel, asszem a hármashoz vezető leghosszabb etapon el is hagytuk, vagy 8 perccel utánunk ért fel a rajtba. Egész nap iszonyat vicsorgósat küzdött fel is, le is, egy bejárásból, tök idegen helyen csapta neki nyélen.  Aki még egyszer azt mondja, hogy az enduro, mint versenyforma ilyen laza tengi-lengi, egy-két DH-val tarkítva, annak szervezek egy telefoninterjút a legszakállasabb barátommal, fel lesz világosítva az illető.

Én maradtam...az elején írtam, hogy fel kell venni azt a plajbászt, meg a palatáblát, és be kell kushadni a sarokba elölről kezdeni a leckét, ez rám érvényes a leginkább. Nem voltam nagy mellénnyel, de ami van, azt is szűkebbre kell gombolni. Minden hibát elkövettem amit el lehetett, hiába végeztem hármunk közül magasan a legjobb eredménnyel-mert Marci ugye törte az alumíniumot- mégis vereségként éltem meg az eredményemet. Ez az első hiba, elvárásokkal odaállni valami tök új elébe...ülj le, egyes. Eltaktikáztam a gumiválasztást is, hátul sprintgumi, elöl egy kiseb bütykös mindenes, ami ha egyszer elveszti a fonalat, nehezen találja meg megint...általában fák tövében, ahogy azt olvashattátok. Két hónapja arra edzek, hogy megtanuljam egy jól tapadó guminak a 100%-át kihasználni, erre most felteszem ezt a kombót, hogy majd mekkora segítség lesz a sprinteken...volt sok csatarászás, nagyon sokszor ment fék nélkül is keresztbe a bicaj, amit nagyon élvezek-eszembe is jutott Kecse barátunk örök érvényű, Ladás körökből adoptált tanácsa:...gázzal játszál, ne a fékkel, hülyegyerek!- de ez így, itt nagyon lassú volt, sokkal behatóbb pályaismeret esetén lehetett volna profitálni ebből a setupból. Egyedüli vígaszom a kurjongatások, meg a fotósok gyorsan szem elé kapott gépei és kiáltásaik, mikor kanyarbejératon éreztem, hogy megint nem tapad be a rohadék...megvolt a show ára vastagon.

 
Alázat kell ide kérem, kétszer ennyi állóképesség, illetve nem kell ennyire nagyon versenyeznem. Nem tudom fog-e menni, hogy levetkőzzem a kávészagú, kiabálós-hadonászós olaszt magamban, júliusban megtudjuk, akkor lesz a következő verseny, ahová eljutok, a munkahelyem miatt kimarad egy. A későbbiekben még lesz egy képes poszt is a samerbergi versenyről, nem akartam az amúgy sem rövid posztot a lányok jóvoltából elkészült nagy halom képpel még jobban nyújtani, most pedig megyek vissza a sarokba, gyakorlom tovább a b betűt...Köszönjük megtisztelő figyelmeteket!

aRon

Pontosan egy hete kerekedett fel kis csapatunk Kecse kollégával kiegészülve, hogy előre megfontolt szándékkal tréningezzünk egyet a Specialized Enduro sorozat idei harmadik, számunkra első futamán, Samerbergben. A helyszín már tavaly is vendégül látta a sorozat mezőnyét, az azóta már megváltozott szabályok szerint akkor még lehetett kamerát vinni a versenyen, így aztán az internet videómegosztóin fellelhetőek voltak a gyorsaságik belső felvételei. Ezeket próbáltuk memorizálni, sok hely nagyon egyértelműnek tűnt, a többiről meg úgy gondoltuk, majd megkérdezzük. Hát persze....


A megelőző négy napban még jó kedvvel, bőséggel szakadt az eső, az indulás reggelén sem volt bizakodásra okot adó idő, ám ahogy távolodtunk Salzburgtól, úgy szakadozott szét az addig egybefüggő felhőzet. Kicsit több, mint egy órányi autózás után érkeztünk meg egy hatalmas betonos parkolóba, melynek szélén a park központját jelentő bicajbolt-kölcsönző faépülete tette egyértelművé, hogy a helyünkön vagyunk. Hálistennek a nagyobb parkokra jellemző infrastruktúra hiányzott, egy páran pakolásztak kifelé melletünk bicajokat, siklóernyőket vegyesen, egy kicsit megcsapott a nosztalgia, olyan volt, mintha egy otthoni mezítlábas versenyre érkeztünk volna. Gyorsan szétdobáltuk a cuccainkat, én nekiálltam gumit cserélni, Marci főállásban izgult, Peti dokumentált, Kecse, mint rangidős elment mindenkit benevezni a napra....fura rendszerük van, egy rajtszámszerűséget kapsz, azt kell feltenni a bicajodra, illetve külön fizetsz a pályahasználatért és a felvonóért is. Maga a pálya egyébként elég kicsinek mondható, öt és fél perc körül van a fő nyomvonal hossza, vannak alternatív szakaszok, melyek mindegyike a fő csapásból ágazik le és abba is tér vissza.



Miután mindenki összerakta magát-megint Rám meg Petire kellett várni, én a gumitaktikával adtam az időnek, plusz mindketten az új cipőinkkel voltunk elfoglalva- célba vettük a felvonót. Megvettük a 10 körös kártyát, a felügyelő csaj az égkék szemével, meg indokolatlanul széles hátával előadta, hogy hova állsz, hova akasztod a szarod, aztán hogyan ugrasz be, szép napot....mit ne mondjak, a beugrás részével volt baja mindhármunknak, talán csak Kecse nem panaszkodott, de mondjuk ő alulról veri a három métert, ahova mi felmásztunk-ugrottunk, oda ő csak leült, mint nagyanyám a sámlira....száz szónak is egy a vége, Peti vagy kétszer, Marci egyszer esett ki a beszálláskor, nekem kétszer volt necces, és akkor még a Bergstazionnál a kiszállás tortúráit nem is említettem. Ott a kiugrasz, előrerohansz, megkerülöd a széked, meg a bringád és kiakasztod az ülésed táncrend működött, már aki tudta abszolválni. Lényeg, hogy az első kör liftezése kiváltotta az általam annyira forszírozott kávét!



Ez legyen a legnagyobb bajunk, gondoltuk, de nem ez lett...Az első kört lenyomva mindenkinek kiült a tanácstalanság a fejére, álltunk a pálya végi kavicsban és felvetettem, hogy gyerünk ösvényt keresni, ezt hagyjuk. Ez tényleg mindenhol az általunk nem annyira preferált macskaalom ledöngölve, minden kanyar a pályán döntött, épített, nem véletlenül előzgettük -a tökig érő sár ellenére- a focicipős, melegítőgatya-pólós, kölcsönzős bicajjal szerencsétlenkedőket, itt valóban héttől százhét éves korig mindenki megtalálja a számítását...Ami egyfelől dícséretes, csak mi ma nem ezért jöttünk. Tehát második-harmadik körben Marcival karöltve minden járhatónak vélt ösvényre bementünk, persze siker nélkül, de legalább feltöröltük az erdőt párszor a mezünkkel úgy, hogy sajna rajtunk volt. A kör végén benéztünk a fiúkhoz a bicajboltba, hogy ugyan mondjanak már egy tippet az enduro verseny pályáinak holléte felől. A videós emlékeink haloványnak bizonyultak, részeket, szakaszokat beazonosítottunk, de semmi több. Természetesen érdemi infót nem adhatnak, mondta a gyerek vigyorogva, itt vannak valahol egy 30km sugarú körön belül.

Visszakullogtunk tehát a fő nyomra, mondván hogy úútálatos, de ez van, kihozzuk belőle, amit lehet. Pár körön keresztül csak próbáltuk a pálya nemlétező ritmusát elkapni, aztán gondoltam, oda se neki, gyűlik a nép, egyre többen fognak neki körözni, amíg nincs ordenáré forgalom a pályán, addig mérek egy időt. Marci megint a saját -rövidebb-  útját járta, így az alsó szakaszon a gazból előkerülve még jól meg is kergetett a célig. Becsülettel sprintelve mindenhol, elvállalva az összes zizis részt mentem egy 5:27:akármit, aki volt már rendes bikeparkban, annak ez elmondja a hosszát. A rengeteg ritmusváltásnak, a pálya lendülethiányának köszönhetően a rövidsége ellenére azért minden tempósabb menet után elvágyódó tekintettel gondoltam egy oxigénsátorra, hátam, hasam, vállam, bicepszem könyörgött a szünetért a rengeteg pumpálástól,- nem, nem volt egy defekt se!!- a normál parkozások során folyamatosan görcsölő alkar-ujjak viszont csak alig vették észre a terhelést. Jóformán egyetlen kemény féktávban sem volt részük, a fékgödrös részeket meg még áttoltam csövön, utánuk fékeztem csak, ami hozott izgalmakat kanyarbejáraton, de kímélte a porhüvelyt, ugye. A déltájban kisütő nap a pálya nagy részéről hipphopp eltüntette a sarat, viszont hozott még több lelkes bicajost, immár sorba kellett állni a felvonónál, de nem volt tragikus tömeg. Persze megint a vége felé ugrott be mindenkinek, hogy akkor kamerázzunk már!! Peti előszedte a GoPro-t, rajtam is volt egy kört, de inkább csak vittem a kamerát, már el voltam anyátlanodva rendesen. Utánam még Marci akarta felvenni Petit maga előtt, itt is megmutatkozott már a fáradtság, Peti lefeküdt egy döntöttfalasban, Marci majdnem elgázolta....ideje volt a bicajmosó után nézni, A 10 menetes kártyát ellőttük azért, a felvonókezelő kislány elismerően kacsintott, kérdezte, hogy honnan a kraft még most is? Mellébeszéltünk meg mosolyogtunk csak, most mondjam neki, hogy hoztuk magunkkal a Bükkből? Rendesen ettünk, nem knödelt..? :D                                                                                                    

Reméljük a május 24-25.-én esedékes verseny minél kevesebb gyorsaságia fogja érinteni a park nyomvonalát!

 
Íme a megfáradt onboard a végére, a zene jobb, mint a videó...majd legközelebb megfordítom az arányt!!

 Az előző posztban bevallottam tehát töredelmesen, hogy mire is készülünk, kik is vagyunk, most illő a laikusok és a vájtfülű kötekedők kedvéért lerántanom a leplet az enduro hegyikerékpáros szakág mibenlétéről is! 
Legtöbbünknek a lámpás-indexes-kézvédős-önindítós krosszmotorok ugranak be, ha meghalljuk az enduro szót, de nem a legjobb nyomon indulunk el, amennyiben párhuzamot keresnénk a két műfaj közt. Ahhoz, hogy minden világos legyen mindenkinek,javaslom, induljunk a kályhától!
Véleményem szerint ezt a szakágat a hegyikerékpározásra- sőt talán egész világunkra- olyannyira jellemző kategorizálási görcs hívta életre. Ha valaki eljár tornázni, manapság már step aerobicra, crossfitre, TRX-re, meg tudom is én hová megy izzadni a többiekkel, valami hasonló a helyzet montis fronton is. Az ipar igénye ez, igy nüansznyi változtatások közé lehet kategóriahatárokat húzni, a felszerelést a végletekig specializálni, ezáltal az utolsó petákot is kinyerni a felhasználó/fogyasztó zsebéből. Csak példaként, mikor én bicajozni kezdtem, volt egyenes, meg hajlított kormány, mindkettőből voltak nehéz, meg könnyű típusok, mindenki azzal ment, amit ki akart fizetni, meg ami tetszett. Manapság eladják nekünk, hogy mi mire való, egy 780mm széles hajlított kormánnyal senki nem fog például XC versenyen menni, mert a reklám megmondta, hogy mire való, meg amúgy is, mindenki hülyének nézné az illetőt. Pedig nem a kormányon múlik, legalábbis a tömegeknek biztosan nem. Ennek ellenére mostmár mindenki olyan szinten szakágspecifikus gépekkel megy, mintha a VB címért hajtanának. (mi sem vagyunk különbek, csak várjátok ki a Bikecheck posztokat!!) 
Tehát vala kezdetben az országúti kerékpár, meg az utcai kerékpár, meg a BMX talán épp kezdett formát ölteni, amikor is az USA-ban, a hetvenes évek közepe táján egy pár, a szokottnál hippisebb felfogású országútis arc- Tom Ritchey, Gary Fisher, Gary Turner, Joe Breeze, Charley Kelly, Keith Bontrager, meg a többiek (ugye, hogy felkaptuk a fejünket páran!)- elkezdték az ősöreg Schwinn cruiserjeiket a környékbeli hegyek dózerútjain próbálgatni, mert azokon ugye ballonosabb gumi volt, meg szélesebb kormány, jobban alkalmasak voltak az új, hétvégi vadulásokra. Merthogy ez a pár srác a sok flaszteres kilométer mellett kitalálta, hogy ők bizony szeretnének a köves-gyökeres erdei utakon is csapatni egyet-egyet. Kezdetben persze ennek megvolt az ára. Szimplafalú acélfelniken, patkófékkel elől, kontrafékkel hátul, ballonosabb, de szinte kopasz gumijaikkal ezek a bicajok egyszerűen gyengék voltak effajta terhelés elviselésére, hőseinknek jó, ha egy menet megadatott naponta, feltekerték-tolták gépeiket a csúcsra, lobogós, kockás ingben, szakadt farmerban nekiindultak a lejtőnek, aztán ami maradt a gépből, azt jövő hét végéig szerelték esténként. A kaliforniai Marin megye Mount Tamalpais hegyének dózerútjain tartották illegális összejöveteleiket Repack Races néven. A "repack" szó azt a munkafolyamatot takarja, amikor a kontrás hátsó agyból a konstans fékezés által generált hőterhelés hatására beégő csapágyakat cseréljük. Ezt volt, hogy félúton lefelé is megejtették, a kontrafékek akkoriban egyszerűen nem voltak elég tömítettek ahhoz, hogy megtartsák a többszáz fokra hevülő kenőanyagot, kifolyt minden oldalt, fém a fémen pedig nem sokáig tűrte a strapát. Ők azonban függővé váltak, folytatták, nem adták fel a sokadik akadálynál sem, sőt maguk kezdtek el vázakat hegeszteni, kormányokat, csapágyakat, felniket tervezni a terhelés elviselésére. Mára a fent említett nevek a kerékpáripar megkerülhetetlen márkanevei is egyben, ott és akkor ezek a srácok világra segítették a hegyikerékpározást, majd rögtön utána fenntarthatóvá is tették ötleteikkel, termékeikkel. 
A fejlődés robbanásszerűen indult meg. Vázak, gumik,felnik, vázgeometriák, új, alapjaiban átalakított felnifékek, váltórendszerek jöttek. Maga a mountain bike kezdetben egy behatárolható paraméterekkel rendelkező gépet takart, a lassanként kialakuló szakágak-cross country, downhill, dual slalom- közel egyforma gépeket használtak.  A hőskorban már praktizáló barátaim közül sokan ugyanzzal a géppel tolták végig a DH meg a CC futamokat is, nem egyszer egy hétvégén belül szerepelve eredményesen mindkét szakágban. Ez ma nevetséges, elképzelhetetlen, olyan, mintha Sébastien Loeb a murvasetupos Citroen WRC-jével venne részt a Forma 1-es nagydíjakon, vagy épp az idéntől rendszeresített WTCC-s pályaautójával menne az Akropolisz Ralin. Nonszensz volt, de nem volt más, ezt kellett élvezni, és élvezték is, megeshet jobban, mint most mi...(Mészike, Lali, Imi, Goddzy, meg akiket kihagytam, lehet reflektálni kommentben!)
Mikor maga az alap megfelelőnek minősíttetett, lassanként elindult a szakágspecifikus fejlesztés. Manapság, ha azt mondom, mountain bikeom van, az takarhat egy 18 kilós, elöl-hátul 20cm rugóúttal bíró, kizárólag lejtőre optimalizált geometriájú, hagyományos értelemben tekerhetetlen, brutális gépet, vagy egy 8 kilós, karbonvázas, karbonvillás merev, filigrán kecskét, ami sprintelni, hegyet mászni fantasztikus. A kezdetben definícióként értett szó gyűjtőnévvé vált, immár tucatnyi dologra mondhatjuk, hogy monti, nem is pontos a meghatározás, ha nem szerepel előtte, hogy DH, 4X, trail, triál, XC, maraton, freeride vagy egy pár éve immár.....enduro!! 
Hosszas, de remélem hasznos bevezető után témánál vagyunk, tessenek megnyugodni, megszisszenteni a második sört, mert bekategorizálódtunk, specializálódtunk! 
Személyes meglátásom, hogy az elmúlt időszakban a tömegeknek szóló hegyikerékpárok fejlesztése döntően a felhasználó kényelmének növelését tűzte ki célul. Kaptunk elsőnek össztelós bicajokat egyre több úttal, elkezdték trail bicajoknak csúfolni őket. Teljesítménycentrikusan mászni már sok volt a rugóút, a stoppert szem előtt tartva meg azért kevesek voltak egy rendes lejtőzéshez, viszont ha elment az átlagos montis bicajozni a Bükkbe egy fél napra, kajával, lazán, irtó kényelmesek voltak, nem fájt a hátunk, nem szakadt le a csuklónk, nagyobb biztonságban éreztük magunkat a technikás részeken, cserébe nem szaladt úgy fel a hegyen, dehát kit érdekelt, elmentek ténylegesen mindenhol. Lett egy olyan kategória, amely teljes mértékben kiszolgálta egy igazi montis igényeit, jók ezek mindenre. Ezekben az össztelós, 12-14 cm rugóútra képes bicajokban viszont megvolt, megvan egy kiváló lehetőség: őket tudta a felhasználó a maga képére formálni egy átlag otthoni büdzséből! Rövid kormányszár, szélesebb kormány, ballonosabb gumik: máris lejtőcentrikusak vagyunk. Könnyítések itt-ott, hosszabb kormányszár, jobban hajtható gumik: eredménnyel mehetünk maratonokon!! Variálhatóságuk egyértelműen a ma elérhető paletta legsokoldalúbb bicajaivá avanzsálja a trail montikat, de persze ez sem volt elég a telhetetlen fajtánknak. A fevonón nevelkedett DH-sok ugyanis rájöttek, hogy bizony egy ilyennel olyan helyekre is eljuthatnak, ahová a nagy géppel sose, lefelé meg azért lehet vele jönni, illetve a technikásabbat/tempósabbat szerető, teljesítménycentrikus riderek is rájöttek, hogy ez bizony mindenhol gyorsabb, mint bármi eddig. Nem kellett sokat várni az ipar reakciójára sem, egyszeriben mindenki elkezdett könnyű, egyre nagyobb rugóutas bicajokat csinálni, nagyon drágán. Dönteni kellett, marad ez trail, vagy találunk neki valami agresszívebb keretet? 
Nos találtak. Nem tudom behatárolni az ötletgazdát, mindenesetre a Specialized dobott piacra elsőként egy típuscsaládot Enduro márkanévvel. Ezek a bicajok már döntően és bevallottan a hegy tetején kezdték élni a bulit, feljutottál velük bárhova, de a lényeg mindig a lejtővel indult. Rájöttek a gyártók szép lassan, hogy nem mindenkinek van ideje és kedve alkalmanként tekerni 40-50 kilométert, illetve nem mindenkinek fontos az, hogy 20, vagy 20 és fél perc alatt ér fel adott hegy tetejére, inkább másznak a srácok egy órát kényelmesen a haverokkal a csúcsig, hogy aztán lefelé kiélvezzék a hegyből kicsikarható összes lehetőséget, magyarul csapassanak egy jót. Ehhez meg kellett alkotniuk az eddigi legkomplexebb igényeknek megfelelő bicajt. Másszon relatív könnyen, lefelé vetekedjen egy DH gép teljesítményével, legyen 15 kiló táján, lehetetlen küldetés!
Persze lett megoldás, nem hiába dolgoznak olyan mérnökök a kerékpáriparban, akik 5 éve még a Forma1-ben fejlesztettek futóműgeometriákat. Természetesen egy szemfüles marketinges vagy csak egy zseniális "valaki" egyszer csak meglátta a párhuzamot a születőben lévő új szakág és a montizás gyökerét jelentő Repack Race között. Mindkettő az élményfaktor csúcsra járatására épít, mélyen tisztelt elődeink is pontosan a homlokhorpadós mászások elől menekülve, a tiszta, koncentrált adrenalinért mentek fel úgy, ahogy a hegyre, bandáztak közben, aztán csapattak egy jót. Ez lenne az enduro szakág lényege is, juss fel a saját erődből-ebben ugye benne van egy menet, meg egy egész nap is akár- aztán gyere le, ahogy bírsz, hiszen gyorsnak lenni mindig jó! Immár van hozzá-ha ki bírod fizetni!- 12-13 kilós bicaj is, amivel tényleg sokkal kisebb megterhelés akár egész nap önerőből felhajtani kedvenc pályáid rajtjához a tetőre, ugyanakkor lefelé olyan geometriával és rugóúttal mehetsz, amely megkérdőjelezi a DH bicajok létjogosultságát is. Már évek óta szerepel a downhill világkupa sorozatban egy olyan helyszín, ahol tavaly egy enduro bicaj bizony dobogóra került, idén pedig egy 27.5 collos kerekű, igaz duplavállas villával szerelt széria enduro géppel nyerték meg a futamot.
A technológia evolúciója után természetesen szükség volt ezt az új géposztályt versenyeztetni is. A franciák járnak élen endurózásban mind rendezés, mind versenyeredmények tekintetében, a számunkra három éve még idegenül csengő enduro náluk már egy évtizede takar egy konkrét versenyformát. Az első enduro verseny az egy darab, három kilométeres pályán felszállítózást elunó DH-sok ötlete volt. A francia Alpok bizony elég gazdag felvonókban, a srácok pedig kitalálták, hogy felmennek bizony ide is egyet jönni, meg oda is, meg amoda is....ezt összefűzték versennyé, minden lejtőre szerveztek időmérést, és máris kész volt az enduro verseny. Az elnevezés a kitartásra utal, klasszikus DH-s nézőpontból azért több állóképességet kívánt a dolog az átlag hobbista szintjén. Természetesen a pályák hosszai is nőttek, nem 3-4, inkább 8-10, akár 15 percre is. A hosszabb pályákba itt-ott persze belekerültek vízszintes szakaszok, neadjisten mászások is, Aztán volt rá precedens, hogy a startvonal egy két szakaszon már nem volt megközelíthető a felvonóval, mászni kellett még egy kicsit. Mindezt full DH bicajokkal elég kimerítő volt csinálni, viszont mindenki imádta a szakaszok közti felvonózásos röhögcséléseket, a közös tolást a csúcsig, a laza, vidám légkört. Megvolt tehát az igény egy lefelé kompetens, de egész nap mozgatható, esetenként önerőből emelkedőre feltekerhető gép iránt, ez az igény pedig egyszerre ébredt a trail montik evolúciójának kicsúcsosodásával, egyszer csak megvolt az álomgép mindenkinek. 
A tecnika letisztulásával a versenyforma is letisztulóban van, kijelenthetjük, hogy az idén másodjára kiírt enduro világbajnoki sorozat lebonyolítási formái lesznek a mérvadóak. A szabályok immár meghatározzák, hogy a gyorsasági szakaszok közül minimum egyhez teljesen önerőből kell feljutni, százalékos arányban kötik meg, hogy a gyorsasági össztávnak mennyi mászást kell tartalmaznia, milyen szintidővel kell az egyes összekötő szakaszokon számolni. Persze még mindig többféle lebonyolítási forma létezik, van, ahol tényleg egy autós raliverseny analógiájára szinte menetlevelet kell vezetni a versenyzőnek, kötött idő alatt, csakis önerőből kell teljesíteni az összekötő szakaszokat, ha ez nem jön össze, a kikésett rajtot időbüntetés követi. A túlsó véglet, amikor a reggeli versenyzői eligazítást követően még az is a riderre van bízva, hogy milyen sorrendben teljesíti a meghirdetett gyorsasági szakaszokat, adva van egy "deadline", miszerint aznap délután négyre célba kell érnie az utolsón, ezzel pedig szia, szép napot! A legnagyobb eredménye ennek a szakágnak az én szememben mégis az a tény, hogy van egy lejtőzős formátum, amely végre kiszabadult a bikeparkok, sícentrumok épített pályáinak világából, ezáltal adva lehetőséget a sportnak a természetbe, kvázi a vadonba való visszatérésre.

 
...a többit az őrszobán, mondaná a rendőr már félennyi rizsa után is, remélem Ti azért nem akartok feltétlenül bilincset kattintani a csuklómra a poszt terjedelme miatt. Bízom benne, hogy mondtam újat a téma iránt érdeklődőknek, aki tudta a javát, az legalább ismételt egy jót. A kommentbox mindenkinek nyitva, lehet lázongani a terjedelmen (nem lesz több ekkora ígérem!!) szakérteni a nyilvánvalóan hiányos történelemtudásomat, esetleges gépelési hibákon trollkodni, a Pedalization triója több aktivitást szeretne!!! Igen, itt lent!

aRon

(forrás: Wikipédia, a szilvásváradi kerékpárkölcsönző mögötti szalonnasütések, illetve a kölcsönző irodájában, padlásán fellelt muzeális értékkel bíró magyar és külföldi szaklapok, Enduro World Series szabálykönyv, Bugi mester, Lali, Mészi, Csababácsi, Imi, Goddzy...)  

...el van csépelve alaposan a frázis, hogy minden kezdet nehéz. Mikor szalad már a dolog, jóval egyszerűbb. Én személy szerint nagyon várom már, hogy szaladjon, de az első lépést meg kell tenni. 

Töredelmesen be kell most vallanom kedves Mindannyiótoknak, hogy mi is a Pedalization, mitől, kitől lesz majd majd itt-reményeink szerint- heti gyakorisággal egy- egy írás a tollamból, illetve sok kép, reméljük sok videó három kétkerekű( nincs ki a négy...), saras képű MTB nördtől. Íme hát a sztori zanzája, ami eddig a blogig vezetett! 

Kezdetben vala Salzburg.

 
A labancok sznobizmusának fellegvára meglehetősen profán módon kerül a lista elejére, lévén, hogy mindhárman itt tengetjük tyúkszaros  kis életünket. Ki ezért, ki azért, de itt kötöttünk ki, kalandvágy, ugyanakkor sajnos létszükséglet is volt a mozgatórugók között. Azt le kell szögezni, hogy megbánás senkiben sincs, jól vagyunk itt, minden vundersőn. 

Triónk első fecskéje Peti. 


Viszonylag későn a sportba csöppenő ( ugye azok a snowboardos évek), viszont azt annál lelkesebben űző egri vagány. CrossCountryból, maratonozásból az endurózásra váltó ízig-vérig kerékpáros, akinek szerény fellépése mögött sziklaszilárd elhatározások bújnak meg és sarkallják mindig valami nagyobb felé. Néha belé kell dönteni a hitet, ahogy mindannyiunkba, de mikor elhiszi, hogy menni fog, akkor komoly fejlődésre képes nagyon rövid idő alatt. Tavalytól egy beles trail-enduro gép boldog tulajdonosa (BikeCheck poszt hamarosan!!) az első közös szezonunk után elmondhatjuk, hogy nem ül háttal a moziban!! 
Kis csapatunk lelkes videósa, kvázi menedzsere, ami eddig rólunk, illetve rajtunk van, azt neki kellene valahogy megköszönnünk, keressük a módját.

Íme Marci....


...a talált gyerek! Acélváros büszke szülötte, aki talpig gipszben (leogangi szezonnyitó...)  mankózott be abba a salzburgi bicajboltba, ahol tavaly szezonban szereltem. Az akcentusa elárulta, két mondat után tudtam, hogy magyar,  egy rugós Fox 36ot, meg egy DHX-et adott le szervízre, itt lebukott a kerékpározási stílusa is, nem kerülhette el a beszervezést. Azóta megkerülhetetlen tényező lett a triumvirátusban, márcsak szélesre gyúrt felsőteste okán is. :) Mérnökember, DH-s, triálos, általános kerékpáros bandita háttérrel rendelkező igazi függő, neki minden mindegy, csak menjünk fel a hegyre! Motivációjával sok félhalott nap megmentője, szerénysége senkit ne tévesszen meg, akárhányszor nekiindulunk a pályának, lefelé mindig csak távolodik....Lelkiismeretesen készül, ugyanakkor nem fő motivációja a versengés, egyszerűen csak jobb szeretne lenni. Hozzáállásával mindig megvilágítja számunkra is, hogy miért is csináljuk valójában ezt a sportot.

Végül a szék harmadik lába...


...én volnék. Másfél évesen első szavam az volt, hogy autó. Mama, papa, sehol. Szilvásváradra születtem, falusi, bükki gyerek mivoltom ellenére teljesen megigézett a mobilitás, a száguldás világa, Három évesen összevesztem az ősökkel, hogy én nem kisfiú, én autó vagyok. Minden nap, egész nap zúgtam, csikorogtam, szereltem, mindig, mindent. Bárki kérdezte, mivel játszom, mindig jött a pökhendi válasz: Szerelek, nem játszok, kisköcsög! Négy évesen mentem keresztbe először pedálos Moszkviccsal, megszöktem vele a környék kavicsos ösvényeire csapatni. Aztán jöttek a megkerülhetetlen bükki autóversenyek, Miskolc Ralik, Salgó Ralik, hegyiversenyek a Mátrában, a döntés, hogy én ezt csinálni fogom...és valami magasabb sugallatra 14 évesen az első bicajversenyem. Valószínűleg a kerékpárnak köszönhetem, hogy nem egy összegyűrt kaszniban végeztem idejekorán. Kezdetben a száguldás egy anyagilag elérhető formáját láttam benne, aztán sokkal több lett, közösség, versenyzés, a kamaszkori identitáskeresés közepén a legjobb helyre kerültem a Szalajka völgyi bicajkölcsönző köré szerveződött kis közösségben.
Abszolút CC-s hátterem 8 évig tartott Elit Serdülő, Elit Junior dobogók, februári alapozó edzések után a gimnáziumban kibújt a punk belőlem, éles váltással a Dirt/Street szakágba nyergeltem át, vajmi kevés sikerrel-egy normális duplát azóta se szeretek ugrani. Persze hogy hiányzott az erdő, lett megint "rendes" bicajom, de már soha többé nem lett kormányszarvam, meg 10 centis kormányszáram, össztelósom viszont hamar. Amit ma, ebben a mindent görcsösen kategorizáló világunkban trail/enduro kerékpározásnak hívnak, azt vagy 8 éve hívom úgy, hogy elmentem bicajozni.
A társulat szerelője ( lélektani és tecnikai...) vagyok, bármiről beszélek egy napig, tudok lelkesedni, mint lányok a Timberlake koncerten, tudok folyamatosan hisztizni és zsörtölődni, mint egy köszvényes kisnyugdíjas. Éveken át jártam versenyekre Magyar Válogatott kerettag DH versenyzőkkel szervízesként, a tecnológia teljes kiaknázásának módjait ott szívtam magamba, ugyanitt kezdett el megint hiányozni, hogy én is menjek időre mezőnyben, az új endurónak csúfolt szakágban pedig megtaláltam az ideális kombót, hiszen egy autós raliverseny analógiájára bonyolódik az egész, bicajon. 

Ez hát a szék három lába, a blog apropója pedig a tény, hogy idén versenyzésre adtuk a fejünket!! Önnállóan is megvalósítható a projektünk, ráadásként, illetve Peti közbenjárására állt mögénk egy jóbarát a Ruhaipari Manufaktúrájával, látszani fog rajtunk. Ezek után döntöttem/döntöttünk egy blog beüzemelése mellett, amely marketingmaszlagtól mentesen próbálja bemutatni életünk kerékpáros aspektusait. A tervek szerint egy többéves múltra visszatekintő német-osztrák-olasz koprodukcióban szerveződő sorozat pár futamán, illetve 3-4 európabajnoki fordulón szertnénk részt venni. A cél egyenlőre az, hogy tudjuk magunkat hova tenni a mezőnyben, de ha adnak, a pontokat se fogjuk visszadni! 

A blog tehát kint van a gyorson!! Üdv nektek a fedélzeten!

aRon