Az előző posztban bevallottam tehát töredelmesen, hogy mire is készülünk, kik is vagyunk, most illő a laikusok és a vájtfülű kötekedők kedvéért lerántanom a leplet az enduro hegyikerékpáros szakág mibenlétéről is! 
Legtöbbünknek a lámpás-indexes-kézvédős-önindítós krosszmotorok ugranak be, ha meghalljuk az enduro szót, de nem a legjobb nyomon indulunk el, amennyiben párhuzamot keresnénk a két műfaj közt. Ahhoz, hogy minden világos legyen mindenkinek,javaslom, induljunk a kályhától!
Véleményem szerint ezt a szakágat a hegyikerékpározásra- sőt talán egész világunkra- olyannyira jellemző kategorizálási görcs hívta életre. Ha valaki eljár tornázni, manapság már step aerobicra, crossfitre, TRX-re, meg tudom is én hová megy izzadni a többiekkel, valami hasonló a helyzet montis fronton is. Az ipar igénye ez, igy nüansznyi változtatások közé lehet kategóriahatárokat húzni, a felszerelést a végletekig specializálni, ezáltal az utolsó petákot is kinyerni a felhasználó/fogyasztó zsebéből. Csak példaként, mikor én bicajozni kezdtem, volt egyenes, meg hajlított kormány, mindkettőből voltak nehéz, meg könnyű típusok, mindenki azzal ment, amit ki akart fizetni, meg ami tetszett. Manapság eladják nekünk, hogy mi mire való, egy 780mm széles hajlított kormánnyal senki nem fog például XC versenyen menni, mert a reklám megmondta, hogy mire való, meg amúgy is, mindenki hülyének nézné az illetőt. Pedig nem a kormányon múlik, legalábbis a tömegeknek biztosan nem. Ennek ellenére mostmár mindenki olyan szinten szakágspecifikus gépekkel megy, mintha a VB címért hajtanának. (mi sem vagyunk különbek, csak várjátok ki a Bikecheck posztokat!!) 
Tehát vala kezdetben az országúti kerékpár, meg az utcai kerékpár, meg a BMX talán épp kezdett formát ölteni, amikor is az USA-ban, a hetvenes évek közepe táján egy pár, a szokottnál hippisebb felfogású országútis arc- Tom Ritchey, Gary Fisher, Gary Turner, Joe Breeze, Charley Kelly, Keith Bontrager, meg a többiek (ugye, hogy felkaptuk a fejünket páran!)- elkezdték az ősöreg Schwinn cruiserjeiket a környékbeli hegyek dózerútjain próbálgatni, mert azokon ugye ballonosabb gumi volt, meg szélesebb kormány, jobban alkalmasak voltak az új, hétvégi vadulásokra. Merthogy ez a pár srác a sok flaszteres kilométer mellett kitalálta, hogy ők bizony szeretnének a köves-gyökeres erdei utakon is csapatni egyet-egyet. Kezdetben persze ennek megvolt az ára. Szimplafalú acélfelniken, patkófékkel elől, kontrafékkel hátul, ballonosabb, de szinte kopasz gumijaikkal ezek a bicajok egyszerűen gyengék voltak effajta terhelés elviselésére, hőseinknek jó, ha egy menet megadatott naponta, feltekerték-tolták gépeiket a csúcsra, lobogós, kockás ingben, szakadt farmerban nekiindultak a lejtőnek, aztán ami maradt a gépből, azt jövő hét végéig szerelték esténként. A kaliforniai Marin megye Mount Tamalpais hegyének dózerútjain tartották illegális összejöveteleiket Repack Races néven. A "repack" szó azt a munkafolyamatot takarja, amikor a kontrás hátsó agyból a konstans fékezés által generált hőterhelés hatására beégő csapágyakat cseréljük. Ezt volt, hogy félúton lefelé is megejtették, a kontrafékek akkoriban egyszerűen nem voltak elég tömítettek ahhoz, hogy megtartsák a többszáz fokra hevülő kenőanyagot, kifolyt minden oldalt, fém a fémen pedig nem sokáig tűrte a strapát. Ők azonban függővé váltak, folytatták, nem adták fel a sokadik akadálynál sem, sőt maguk kezdtek el vázakat hegeszteni, kormányokat, csapágyakat, felniket tervezni a terhelés elviselésére. Mára a fent említett nevek a kerékpáripar megkerülhetetlen márkanevei is egyben, ott és akkor ezek a srácok világra segítették a hegyikerékpározást, majd rögtön utána fenntarthatóvá is tették ötleteikkel, termékeikkel. 
A fejlődés robbanásszerűen indult meg. Vázak, gumik,felnik, vázgeometriák, új, alapjaiban átalakított felnifékek, váltórendszerek jöttek. Maga a mountain bike kezdetben egy behatárolható paraméterekkel rendelkező gépet takart, a lassanként kialakuló szakágak-cross country, downhill, dual slalom- közel egyforma gépeket használtak.  A hőskorban már praktizáló barátaim közül sokan ugyanzzal a géppel tolták végig a DH meg a CC futamokat is, nem egyszer egy hétvégén belül szerepelve eredményesen mindkét szakágban. Ez ma nevetséges, elképzelhetetlen, olyan, mintha Sébastien Loeb a murvasetupos Citroen WRC-jével venne részt a Forma 1-es nagydíjakon, vagy épp az idéntől rendszeresített WTCC-s pályaautójával menne az Akropolisz Ralin. Nonszensz volt, de nem volt más, ezt kellett élvezni, és élvezték is, megeshet jobban, mint most mi...(Mészike, Lali, Imi, Goddzy, meg akiket kihagytam, lehet reflektálni kommentben!)
Mikor maga az alap megfelelőnek minősíttetett, lassanként elindult a szakágspecifikus fejlesztés. Manapság, ha azt mondom, mountain bikeom van, az takarhat egy 18 kilós, elöl-hátul 20cm rugóúttal bíró, kizárólag lejtőre optimalizált geometriájú, hagyományos értelemben tekerhetetlen, brutális gépet, vagy egy 8 kilós, karbonvázas, karbonvillás merev, filigrán kecskét, ami sprintelni, hegyet mászni fantasztikus. A kezdetben definícióként értett szó gyűjtőnévvé vált, immár tucatnyi dologra mondhatjuk, hogy monti, nem is pontos a meghatározás, ha nem szerepel előtte, hogy DH, 4X, trail, triál, XC, maraton, freeride vagy egy pár éve immár.....enduro!! 
Hosszas, de remélem hasznos bevezető után témánál vagyunk, tessenek megnyugodni, megszisszenteni a második sört, mert bekategorizálódtunk, specializálódtunk! 
Személyes meglátásom, hogy az elmúlt időszakban a tömegeknek szóló hegyikerékpárok fejlesztése döntően a felhasználó kényelmének növelését tűzte ki célul. Kaptunk elsőnek össztelós bicajokat egyre több úttal, elkezdték trail bicajoknak csúfolni őket. Teljesítménycentrikusan mászni már sok volt a rugóút, a stoppert szem előtt tartva meg azért kevesek voltak egy rendes lejtőzéshez, viszont ha elment az átlagos montis bicajozni a Bükkbe egy fél napra, kajával, lazán, irtó kényelmesek voltak, nem fájt a hátunk, nem szakadt le a csuklónk, nagyobb biztonságban éreztük magunkat a technikás részeken, cserébe nem szaladt úgy fel a hegyen, dehát kit érdekelt, elmentek ténylegesen mindenhol. Lett egy olyan kategória, amely teljes mértékben kiszolgálta egy igazi montis igényeit, jók ezek mindenre. Ezekben az össztelós, 12-14 cm rugóútra képes bicajokban viszont megvolt, megvan egy kiváló lehetőség: őket tudta a felhasználó a maga képére formálni egy átlag otthoni büdzséből! Rövid kormányszár, szélesebb kormány, ballonosabb gumik: máris lejtőcentrikusak vagyunk. Könnyítések itt-ott, hosszabb kormányszár, jobban hajtható gumik: eredménnyel mehetünk maratonokon!! Variálhatóságuk egyértelműen a ma elérhető paletta legsokoldalúbb bicajaivá avanzsálja a trail montikat, de persze ez sem volt elég a telhetetlen fajtánknak. A fevonón nevelkedett DH-sok ugyanis rájöttek, hogy bizony egy ilyennel olyan helyekre is eljuthatnak, ahová a nagy géppel sose, lefelé meg azért lehet vele jönni, illetve a technikásabbat/tempósabbat szerető, teljesítménycentrikus riderek is rájöttek, hogy ez bizony mindenhol gyorsabb, mint bármi eddig. Nem kellett sokat várni az ipar reakciójára sem, egyszeriben mindenki elkezdett könnyű, egyre nagyobb rugóutas bicajokat csinálni, nagyon drágán. Dönteni kellett, marad ez trail, vagy találunk neki valami agresszívebb keretet? 
Nos találtak. Nem tudom behatárolni az ötletgazdát, mindenesetre a Specialized dobott piacra elsőként egy típuscsaládot Enduro márkanévvel. Ezek a bicajok már döntően és bevallottan a hegy tetején kezdték élni a bulit, feljutottál velük bárhova, de a lényeg mindig a lejtővel indult. Rájöttek a gyártók szép lassan, hogy nem mindenkinek van ideje és kedve alkalmanként tekerni 40-50 kilométert, illetve nem mindenkinek fontos az, hogy 20, vagy 20 és fél perc alatt ér fel adott hegy tetejére, inkább másznak a srácok egy órát kényelmesen a haverokkal a csúcsig, hogy aztán lefelé kiélvezzék a hegyből kicsikarható összes lehetőséget, magyarul csapassanak egy jót. Ehhez meg kellett alkotniuk az eddigi legkomplexebb igényeknek megfelelő bicajt. Másszon relatív könnyen, lefelé vetekedjen egy DH gép teljesítményével, legyen 15 kiló táján, lehetetlen küldetés!
Persze lett megoldás, nem hiába dolgoznak olyan mérnökök a kerékpáriparban, akik 5 éve még a Forma1-ben fejlesztettek futóműgeometriákat. Természetesen egy szemfüles marketinges vagy csak egy zseniális "valaki" egyszer csak meglátta a párhuzamot a születőben lévő új szakág és a montizás gyökerét jelentő Repack Race között. Mindkettő az élményfaktor csúcsra járatására épít, mélyen tisztelt elődeink is pontosan a homlokhorpadós mászások elől menekülve, a tiszta, koncentrált adrenalinért mentek fel úgy, ahogy a hegyre, bandáztak közben, aztán csapattak egy jót. Ez lenne az enduro szakág lényege is, juss fel a saját erődből-ebben ugye benne van egy menet, meg egy egész nap is akár- aztán gyere le, ahogy bírsz, hiszen gyorsnak lenni mindig jó! Immár van hozzá-ha ki bírod fizetni!- 12-13 kilós bicaj is, amivel tényleg sokkal kisebb megterhelés akár egész nap önerőből felhajtani kedvenc pályáid rajtjához a tetőre, ugyanakkor lefelé olyan geometriával és rugóúttal mehetsz, amely megkérdőjelezi a DH bicajok létjogosultságát is. Már évek óta szerepel a downhill világkupa sorozatban egy olyan helyszín, ahol tavaly egy enduro bicaj bizony dobogóra került, idén pedig egy 27.5 collos kerekű, igaz duplavállas villával szerelt széria enduro géppel nyerték meg a futamot.
A technológia evolúciója után természetesen szükség volt ezt az új géposztályt versenyeztetni is. A franciák járnak élen endurózásban mind rendezés, mind versenyeredmények tekintetében, a számunkra három éve még idegenül csengő enduro náluk már egy évtizede takar egy konkrét versenyformát. Az első enduro verseny az egy darab, három kilométeres pályán felszállítózást elunó DH-sok ötlete volt. A francia Alpok bizony elég gazdag felvonókban, a srácok pedig kitalálták, hogy felmennek bizony ide is egyet jönni, meg oda is, meg amoda is....ezt összefűzték versennyé, minden lejtőre szerveztek időmérést, és máris kész volt az enduro verseny. Az elnevezés a kitartásra utal, klasszikus DH-s nézőpontból azért több állóképességet kívánt a dolog az átlag hobbista szintjén. Természetesen a pályák hosszai is nőttek, nem 3-4, inkább 8-10, akár 15 percre is. A hosszabb pályákba itt-ott persze belekerültek vízszintes szakaszok, neadjisten mászások is, Aztán volt rá precedens, hogy a startvonal egy két szakaszon már nem volt megközelíthető a felvonóval, mászni kellett még egy kicsit. Mindezt full DH bicajokkal elég kimerítő volt csinálni, viszont mindenki imádta a szakaszok közti felvonózásos röhögcséléseket, a közös tolást a csúcsig, a laza, vidám légkört. Megvolt tehát az igény egy lefelé kompetens, de egész nap mozgatható, esetenként önerőből emelkedőre feltekerhető gép iránt, ez az igény pedig egyszerre ébredt a trail montik evolúciójának kicsúcsosodásával, egyszer csak megvolt az álomgép mindenkinek. 
A tecnika letisztulásával a versenyforma is letisztulóban van, kijelenthetjük, hogy az idén másodjára kiírt enduro világbajnoki sorozat lebonyolítási formái lesznek a mérvadóak. A szabályok immár meghatározzák, hogy a gyorsasági szakaszok közül minimum egyhez teljesen önerőből kell feljutni, százalékos arányban kötik meg, hogy a gyorsasági össztávnak mennyi mászást kell tartalmaznia, milyen szintidővel kell az egyes összekötő szakaszokon számolni. Persze még mindig többféle lebonyolítási forma létezik, van, ahol tényleg egy autós raliverseny analógiájára szinte menetlevelet kell vezetni a versenyzőnek, kötött idő alatt, csakis önerőből kell teljesíteni az összekötő szakaszokat, ha ez nem jön össze, a kikésett rajtot időbüntetés követi. A túlsó véglet, amikor a reggeli versenyzői eligazítást követően még az is a riderre van bízva, hogy milyen sorrendben teljesíti a meghirdetett gyorsasági szakaszokat, adva van egy "deadline", miszerint aznap délután négyre célba kell érnie az utolsón, ezzel pedig szia, szép napot! A legnagyobb eredménye ennek a szakágnak az én szememben mégis az a tény, hogy van egy lejtőzős formátum, amely végre kiszabadult a bikeparkok, sícentrumok épített pályáinak világából, ezáltal adva lehetőséget a sportnak a természetbe, kvázi a vadonba való visszatérésre.

 
...a többit az őrszobán, mondaná a rendőr már félennyi rizsa után is, remélem Ti azért nem akartok feltétlenül bilincset kattintani a csuklómra a poszt terjedelme miatt. Bízom benne, hogy mondtam újat a téma iránt érdeklődőknek, aki tudta a javát, az legalább ismételt egy jót. A kommentbox mindenkinek nyitva, lehet lázongani a terjedelmen (nem lesz több ekkora ígérem!!) szakérteni a nyilvánvalóan hiányos történelemtudásomat, esetleges gépelési hibákon trollkodni, a Pedalization triója több aktivitást szeretne!!! Igen, itt lent!

aRon

(forrás: Wikipédia, a szilvásváradi kerékpárkölcsönző mögötti szalonnasütések, illetve a kölcsönző irodájában, padlásán fellelt muzeális értékkel bíró magyar és külföldi szaklapok, Enduro World Series szabálykönyv, Bugi mester, Lali, Mészi, Csababácsi, Imi, Goddzy...)