Pontosan egy hete kerekedett fel kis csapatunk Kecse kollégával kiegészülve, hogy előre megfontolt szándékkal tréningezzünk egyet a Specialized Enduro sorozat idei harmadik, számunkra első futamán, Samerbergben. A helyszín már tavaly is vendégül látta a sorozat mezőnyét, az azóta már megváltozott szabályok szerint akkor még lehetett kamerát vinni a versenyen, így aztán az internet videómegosztóin fellelhetőek voltak a gyorsaságik belső felvételei. Ezeket próbáltuk memorizálni, sok hely nagyon egyértelműnek tűnt, a többiről meg úgy gondoltuk, majd megkérdezzük. Hát persze....
A megelőző négy napban még jó kedvvel, bőséggel szakadt az eső, az indulás reggelén sem volt bizakodásra okot adó idő, ám ahogy távolodtunk Salzburgtól, úgy szakadozott szét az addig egybefüggő felhőzet. Kicsit több, mint egy órányi autózás után érkeztünk meg egy hatalmas betonos parkolóba, melynek szélén a park központját jelentő bicajbolt-kölcsönző faépülete tette egyértelművé, hogy a helyünkön vagyunk. Hálistennek a nagyobb parkokra jellemző infrastruktúra hiányzott, egy páran pakolásztak kifelé melletünk bicajokat, siklóernyőket vegyesen, egy kicsit megcsapott a nosztalgia, olyan volt, mintha egy otthoni mezítlábas versenyre érkeztünk volna. Gyorsan szétdobáltuk a cuccainkat, én nekiálltam gumit cserélni, Marci főállásban izgult, Peti dokumentált, Kecse, mint rangidős elment mindenkit benevezni a napra....fura rendszerük van, egy rajtszámszerűséget kapsz, azt kell feltenni a bicajodra, illetve külön fizetsz a pályahasználatért és a felvonóért is. Maga a pálya egyébként elég kicsinek mondható, öt és fél perc körül van a fő nyomvonal hossza, vannak alternatív szakaszok, melyek mindegyike a fő csapásból ágazik le és abba is tér vissza.
Miután mindenki összerakta magát-megint Rám meg Petire kellett várni, én a gumitaktikával adtam az időnek, plusz mindketten az új cipőinkkel voltunk elfoglalva- célba vettük a felvonót. Megvettük a 10 körös kártyát, a felügyelő csaj az égkék szemével, meg indokolatlanul széles hátával előadta, hogy hova állsz, hova akasztod a szarod, aztán hogyan ugrasz be, szép napot....mit ne mondjak, a beugrás részével volt baja mindhármunknak, talán csak Kecse nem panaszkodott, de mondjuk ő alulról veri a három métert, ahova mi felmásztunk-ugrottunk, oda ő csak leült, mint nagyanyám a sámlira....száz szónak is egy a vége, Peti vagy kétszer, Marci egyszer esett ki a beszálláskor, nekem kétszer volt necces, és akkor még a Bergstazionnál a kiszállás tortúráit nem is említettem. Ott a kiugrasz, előrerohansz, megkerülöd a széked, meg a bringád és kiakasztod az ülésed táncrend működött, már aki tudta abszolválni. Lényeg, hogy az első kör liftezése kiváltotta az általam annyira forszírozott kávét!
Ez legyen a legnagyobb bajunk, gondoltuk, de nem ez lett...Az első kört lenyomva mindenkinek kiült a tanácstalanság a fejére, álltunk a pálya végi kavicsban és felvetettem, hogy gyerünk ösvényt keresni, ezt hagyjuk. Ez tényleg mindenhol az általunk nem annyira preferált macskaalom ledöngölve, minden kanyar a pályán döntött, épített, nem véletlenül előzgettük -a tökig érő sár ellenére- a focicipős, melegítőgatya-pólós, kölcsönzős bicajjal szerencsétlenkedőket, itt valóban héttől százhét éves korig mindenki megtalálja a számítását...Ami egyfelől dícséretes, csak mi ma nem ezért jöttünk. Tehát második-harmadik körben Marcival karöltve minden járhatónak vélt ösvényre bementünk, persze siker nélkül, de legalább feltöröltük az erdőt párszor a mezünkkel úgy, hogy sajna rajtunk volt. A kör végén benéztünk a fiúkhoz a bicajboltba, hogy ugyan mondjanak már egy tippet az enduro verseny pályáinak holléte felől. A videós emlékeink haloványnak bizonyultak, részeket, szakaszokat beazonosítottunk, de semmi több. Természetesen érdemi infót nem adhatnak, mondta a gyerek vigyorogva, itt vannak valahol egy 30km sugarú körön belül.
Visszakullogtunk tehát a fő nyomra, mondván hogy úútálatos, de ez van, kihozzuk belőle, amit lehet. Pár körön keresztül csak próbáltuk a pálya nemlétező ritmusát elkapni, aztán gondoltam, oda se neki, gyűlik a nép, egyre többen fognak neki körözni, amíg nincs ordenáré forgalom a pályán, addig mérek egy időt. Marci megint a saját -rövidebb- útját járta, így az alsó szakaszon a gazból előkerülve még jól meg is kergetett a célig. Becsülettel sprintelve mindenhol, elvállalva az összes zizis részt mentem egy 5:27:akármit, aki volt már rendes bikeparkban, annak ez elmondja a hosszát. A rengeteg ritmusváltásnak, a pálya lendülethiányának köszönhetően a rövidsége ellenére azért minden tempósabb menet után elvágyódó tekintettel gondoltam egy oxigénsátorra, hátam, hasam, vállam, bicepszem könyörgött a szünetért a rengeteg pumpálástól,- nem, nem volt egy defekt se!!- a normál parkozások során folyamatosan görcsölő alkar-ujjak viszont csak alig vették észre a terhelést. Jóformán egyetlen kemény féktávban sem volt részük, a fékgödrös részeket meg még áttoltam csövön, utánuk fékeztem csak, ami hozott izgalmakat kanyarbejáraton, de kímélte a porhüvelyt, ugye. A déltájban kisütő nap a pálya nagy részéről hipphopp eltüntette a sarat, viszont hozott még több lelkes bicajost, immár sorba kellett állni a felvonónál, de nem volt tragikus tömeg. Persze megint a vége felé ugrott be mindenkinek, hogy akkor kamerázzunk már!! Peti előszedte a GoPro-t, rajtam is volt egy kört, de inkább csak vittem a kamerát, már el voltam anyátlanodva rendesen. Utánam még Marci akarta felvenni Petit maga előtt, itt is megmutatkozott már a fáradtság, Peti lefeküdt egy döntöttfalasban, Marci majdnem elgázolta....ideje volt a bicajmosó után nézni, A 10 menetes kártyát ellőttük azért, a felvonókezelő kislány elismerően kacsintott, kérdezte, hogy honnan a kraft még most is? Mellébeszéltünk meg mosolyogtunk csak, most mondjam neki, hogy hoztuk magunkkal a Bükkből? Rendesen ettünk, nem knödelt..? :D
Reméljük a május 24-25.-én esedékes verseny minél kevesebb gyorsaságia fogja érinteni a park nyomvonalát!
Íme a megfáradt onboard a végére, a zene jobb, mint a videó...majd legközelebb megfordítom az arányt!!
